Cette rubrique — work in progress — accueille des poèmes de tous les pays,
en langue française ou dans des traductions encore inédites.

Retour à la page d'origine

Recherche par poète (ou traducteur)

Index alphabétique des contributeurs publiés dans cette anthologie

PoèmesAuteur Sándor Petőfi
TraductionGuillaume Métayer

Poèmes

Heureuse nuit…

Heureuse nuit ! Ma rose et moi, à ses côtés,
Dans le petit jardin restons à folâtrer.
Le silence est complet, seuls quelques chiens aboient,
Là-haut, dans le firmament,
Féériquement
La lune, l’étoile flamboient.

 

Je n’aurais pas pu faire une étoile valable ;
Dans son ciel, Dieu le sait, je ne resterais pas.
Le paradis pour moi n’eût rien d’indispensable,
Je serais descendu,
Le soir venu,
Ma rose chérie, jusqu’à toi.

 

(Pest, décembre 1844)

 

Boldog éjjel… 

Boldog éjjel! együtt vagyok rózsámmal,
A kis kertben mulatozunk egymással;
Csendesség van, csak az ebek csaholnak,
Fenn az égen
Tündérszépen
Ragyog a hold, a csillag.

 

Nem jó csillag lett volna énbelőlem;
Tudja isten, nem maradnék az égen,
Nem kellene énnekem a mennyország,
Lejárnék én
Minden estén,
Kedves rózsám, tehozzád.

 

 


 

La Cigogne

Il est mille sortes d’oiseaux : l’un chérit celui-là,
Tel autre celui-ci,
L’un c’est son beau ramage, l’autre c’est son plumage
Bariolé qui le séduit.
Celui que j’ai choisi, à l’art de la chanson
Pour un oiseau, n’est pas rompu.
Comme moi, il est simple, …moitié de noir,
Moitié de blanc vêtu.

 

Car, parmi tous les autres, celui que je préfère,
Moi, mon oiseau, c’est la cigogne,
Habitante fidèle de ma douce terre natale,
De ma plaine hongroise si chère.
Il se peut que je l’aime à ce point pour avoir
Grandi à ses côtés ;
Qu’elle venait, quand je pleurais dans mon berceau,
Au-dessus de moi caqueter.

 

J’ai passé avec elle les années de l’enfance.
Sérieux petit garçon,
Tandis que mes camarades poussaient, dans le soir,
Les vaches vers la maison :
Moi, dans nos cours, au bord des coupoles d’épines
Je m’approchais,
Et quand les cigogneaux s’essayaient à voler,
Les contemplais, muet.

 

Je méditais. Une question dans mon cerveau
Ne cessait de rouler :
Pourquoi l’homme n’est-il pas, à l’instar de l’oiseau,
Une créature ailée ?
Nos pas ne savent arpenter que la distance
Et la hauteur jamais ;
Mais en quoi donc me touche-t-elle, la distance ?
La hauteur est mon fait.

 

Je désirais monter. Ah, comme j’enviais
Le soleil de son sort,
Qui, au front de la terre, tissé de sa lumière,
Dépose un chapeau d’or.
Que je souffrais le soir de le voir transpercé,
Le sang dégouttant de son sein ;
Je pensais : c’est ainsi ? Celui qui nous éclaire
C’est donc là le gain qu’il obtient ? — —

 

L’automne est la saison que les enfants désirent,
Leur mère n’est sortie
Que pour charger à l’intention de ses gamins
Des paniers pleins de fruits.
L’automne était mon ennemi, je lui disais,
Quand il m’offrait ses fruits :
Garde tes dons, toi qui déroutes la cigogne,
Mon oiseau favori.

 

Le cœur meurtri je les voyais se rassembler,
S’éloigner dans les cieux ;
De même qu’aujourd’hui ma jeunesse qui fuit
Je les suivais des yeux ;
Et quel triste spectacle, ces nids vides en nombre
Sur le toit des masures.
La brise me soufflait, sourde prédiction,
De regarder vers le futur.

 

Lorsque, l’hiver passé, la terre dévêtait
Sa pelisse enneigée,
Et passait à sa place un dolman d’un vert sombre
Aux coutures florées ;
Alors, de vêtements de fête et d’habits neufs,
Mon âme elle aussi s’habillait,
Pour attendre les cigognes, jusqu’à la frontière voisine
Quelquefois je déambulais. —

 

Plus tard, quand l’étincelle fut devenue flamme
Et jeune homme l’enfant :
La terre brûlait sous mes talons, je m’élançais
Et surgissais sur un pur-sang,
Les rênes relâchées je galopais
En direction de la puszta…
À son tour, le vent s’emballait
Pour rattraper mon étalon.

 

J’aime la puszta ! Là, je me sens
Libre, vraiment ;
Là, mes yeux vont où bon leur semble
Sans nul empêchement,
Les rocs ne font pas cercle autour de moi, moroses
Fantômes chargés de menaces.
Secouant en tout sens les sonores ruisseaux
Comme des chaînes que l’on brasse.

 

Et que nul ne dise que la puszta n’est pas belle !
Car elle a sa beauté,
Mais comme la pudique vierge son visage,
Un voile épais vient l’abriter ;
Devant ses familiers, devant ses bons amis
Elle daigne l’ôter,
Et sur elle l’œil charmé se pose avec pureté, car
Il découvre une fée.

 

J’aime la puszta ! Cent fois, je m’y aventurais
Sur mon coursier ardent,
J’allais où nul humain n’a laissé trace de pas
Même pour de l’argent :
Descendant de cheval, je m’allongeais dans l’herbe.
Un bref coup d’œil, et qui
Apercevais-je sur le lac à mes côtés ?
Cigogne, mon amie.

 

Elle m’avait escorté au fond de la puszta
Où, ensemble rêvions,
Contemplant longuement, elle, le fond des eaux,
Moi, la fée des illusions.
Ainsi passé-je avec elle le plus clair de l’enfance,
De la jeunesse, et c’est pourquoi
Je la chéris, malgré son plumage sans éclat,
Malgré son peu de voix.

 

Aujourd’hui encore je la chéris et considère
Cet oiseau, la cigogne,
Comme le seul réel qui me reste d’une ère
Plus belle, traversée en songe.
Et aujourd’hui encore, chaque année, j’attends
Que tu reviennes,
Quand tu t’éloignes, je te souhaite un bon voyage,
O mon amie la plus ancienne !

 

Szalonta, 1-10 juin 1847

 

A gólya

Sokféle a madár, s egyik ezt, másik azt
Leginkább kedveli,
Ezt ékes szólása, amazt pedig tarka
Tolla kedvelteti.
Kit én választottam, a dal-mesterséghez
Nem ért az a madár.
S egyszerű, mint magam… félig feketében,
Félig fejérben jár.

 

Nekem valamennyi között legkedvesebb
Madaram a gólya,
Édes szülőföldem, a drága szép alföld
Hűséges lakója.
Tán ezért szeretem annyira, mert vele
Együtt növekedtem;
Még mikor bölcsőmben sírtam, ő már akkor
Kerepölt fölöttem.

 

Vele töltöttem a gyermekesztendőket.
Komoly fiú valék.
Míg társim a hazatérő tehéncsordát
Estenként kergeték:
Én udvarunkon a nádkúp oldalánál
Húztam meg magamat,
S némán szemléltem a szárnyokat-próbáló
Kis gólyafiakat.

 

És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran
Fordult meg fejembe’:
Miért hogy az ember nincs úgy, mint a madár,
Szárnyakkal teremtve?
Csak a messzeséget járhatni meg lábbal
S nem a magasságot;
Mit ér nekem, mit a messzeség? mikor én
A magasba vágyok.

 

Fölfelé vágytam én. Ah, ugy irigyeltem
Sorsáért a napot,
A föld fejére ő tesz világosságból
Szőtt arany kalapot.
De fájt, hogy estenként megszúrják… mert hiszen
Foly keblébül a vér;
Gondolám: hát így van? hát aki világít,
Ilyen jutalmat nyér? — —

 

Kívánt időszak az ősz a gyermekeknek,
Mint anya jön elé,
Aki fiainak számára kosarát
Gyümölccsel terhelé.
Én ellenségeműl néztem az őszt, s szólék,
Ha gyümölcsöt hozott:
Tartsd meg ajándékod, ha kedves madaram,
A gólyát elcsalod.

 

Szomorodott szívvel láttam gyülekezni,
Midőn távozának;
Miként most eltűnő ifjuságom után,
Ugy néztem utánok,
S milyen bús látvány volt a házak tetején
A sok üres fészek,
Szellő lehelt reám, sejtés halk szellője,
Hogy jövőmbe nézek.

 

Mikor tél multával fehér hó-subáját
A föld levetette,
S virággal zsinórzott sötétzöld dolmányát
Ölté föl helyette:
Akkor az én lelkem is felöltözék új,
Ünnepi ruhába,
S gólya-várni néha elballagtam egész
A szomszéd határba. —

 

Később, hogy a szikra lángra lobbant, ahogy
Ifju lett a gyermek:
Talpam alatt égett a föld, nekiesem,
És paripán termek,
S megeresztett kantárszárral vágtaték ki
A puszták terére…
Még a szél is ugyan nekigyürközött, hogy
Lovamat elérje.

 

Szeretem a pusztát! ott érzem magamat
Igazán szabadnak,
Szemeim ott járnak, ahol nekik tetszik,
Nem korlátoztatnak,
Nem állnak körűlem mogorva sziklák, mint
Fenyegető rémek,
A csörgő patakot hányva-vetve, mintha
Láncot csörgetnének.

 

És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép!
Vannak szépségei,
De azokat, mint a szemérmes lyány arcát,
Sürű fátyol fedi;
Jó ismerősei, barátai előtt
Leteszi fátyolát,
S rajta vesz merően a megbűvölt szem, mert
Tündérkisasszonyt lát.

 

Szeretem a pusztát! be-bekalandoztam
Tüzes paripámon,
S midőn már ott jártam, ahol fizetésért
Sincs emberi lábnyom:
Lovamról leszálltam, gyepre heveredtem.
Egy futó pillanat
A tóra mellettem, s benne kit látok meg?
Gólya barátomat.

 

Oda is elkísért. Együtt ábrándoztunk
A puszta legmélyén,
Ő a víz fenekét, én a délibábot
Hosszasan szemlélvén.
Igy töltöttem vele gyermekségemet és
Ifjuságom javát,
Azért kedvelem, bár se’ tolla nem ragyog,
Se’ szép hangot nem ád.

 

Mostan is kedvelem és úgy tekintem én
A gólyamadarat,
Mint egyetlen valót, mely egy átálmodott
Szebb korból fönnmaradt.
Megérkezésedet még mostan is minden
Esztendőben várom,
S kivánok szerencsés útat, ha távozol,
Legrégibb barátom!

 

 


 

Cabaretière d’Hortobágy…

Cabaretière d’Hortobágy, mon ange gardien !
Posez un verre de vin, permettez que je boive ;
De Debrecen à Hortobágy, quel long chemin,
De Debrecen à Hortobágy, j’ai eu soif.

 

Les vents sifflent un air plein de fureur,
Le froid m’envahira bientôt l’âme, le cœur :
Rien qu’un regard, cabaretière, ma giroflée !
Pour, aux rayons de vos prunelles, me réchauffer…

 

Cabaretière, votre vin naît en quels parages ?
Il est acide comme une jeune pomme sauvage.
Embrassez donc mes lèvres prestement,
Doux baiser à ma bouche sera adoucissement.

 

Belle petite femme…vin acide…doux baiser…
Bientôt mes jambes vont me lâcher ;
Prenez-moi dans vos bras, ma douce cabaretière !
N’attendez pas que je m’affale ici par terre.

 

Eh, ma colombe, que votre sein est moelleux !
Laissez-moi reposer sur lui un petit peu ;
Quoiqu’il en soit, pour lit bien dur j’aurai la nuit,
J’habite loin, et ne serai pas rendu aujourd’hui.

 

Hortobágy, octobre 1842

Hortobágyi kocsmárosné…

Hortobágyi kocsmárosné, angyalom!
Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom;
Debrecentől Nagy-Hortobágy messze van,
Debrecentől Hortobágyig szomjaztam.

 

Szilaj nótát fütyörésznek a szelek,
Lelkem, testem majd megveszi a hideg:
Tekintsen rám, kocsmárosné violám!
Fölmelegszem kökényszeme sugarán.

 

Kocsmárosné, hej hol termett a bora?
Savanyú, mint az éretlen vadalma.
Csókolja meg az ajkamat szaporán,
Édes a csók, megédesűl tőle szám.

 

Szép menyecske… savanyú bor… édes csók…
Az én lábam idestova tántorog;
Öleljen meg, kocsmárosné édesem!
Ne várja, míg itt hosszában elesem.

 

Ej galambom, milyen puha a keble!
Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte;
Úgyis kemény ágyam lesz az éjszaka,
Messze lakom, nem érek még ma haza.

 

 


 

L’amour, l’amour…

L’amour, l’amour,
L’amour est une fosse sans jour ;
J’y suis tombé, j’y suis en plein,
Je ne vois rien, je n’entends rien.

 

Je garde le troupeau paternel,
Mais n’entends plus sa campanelle ;
Sur les semis, voilà qu’il monte,
Trop tard toujours je m’en rends compte !

 

Ma mère a rempli de pitance
Ma gibecière en abondance
Par bonheur, je l’ai égarée,
J’aurai donc moyen de jeûner.

 

Mon cher papa, ma chère maman,
En moi ne soyez plus confiant,
Pardonnez mes étourderies,
Sais-je ce que je fais, moi aussi ?

 

Székelyhíd, entre le 4 et le 24 novembre 1843.

 

 A szerelem, a szerelem…

A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Beleestem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.

 

Őrizem az apám nyáját,
De nem hallom a kolompját;
Rá-rámegy a zöld vetésre,
Hej, csak későn veszem észre.

 

Telerakta édesanyám
Eleséggel a tarisznyám;
Elvesztettem szerencsésen,
Lesz módom a böjtölésben.

 

Édesapám, édesanyám,
Ne bizzatok most semmit rám,
Nézzétek el, ha hibázok —
Tudom is én, mit csinálok!

 

 

Sándor Petőfi, traduction de Guillaume Métayer