Cette rubrique — work in progress — accueille des poèmes de tous les pays,
en langue française ou dans des traductions encore inédites.

Retour à la page d'origine

Recherche par poète (ou traducteur)

Index alphabétique des contributeurs publiés dans cette anthologie

Deux poèmesAuteur Krisztina Tóth
TraductionGuillaume Métayer

Deux poèmes

Delta

Passé quarante ans ton corps

commence à parler de lui-même

et tous les motifs cachés, que les années

ont tatoué sur ta mémoire,

imprègnent la peau. Comme lorsque la lumière

jette sur le plancher le dessin du rideau.

Tu perçois lentement le parcours des veines,

comment sur ton corps se déploie une seconde

surface à venir. Tu t’allonges yeux ouverts

et une broutille te vient à l’esprit. Tu étais

avec l’enfant devant une vitrine de musée

et vous regardiez dans le sable tassé

goutter l’eau lente d’un conduit.

Tu vois – dis-tu– elle s’ouvre en mille brindilles.

Et lui te demanda : oui, mais où est la mer ?

 

Delta

Ha negyvenéves elmúltál, a tested

egyszercsak elkezd magáról beszélni,

és minden rejtett minta, mit az évek

az emlékezetedre tetováltak,

átüt a bőrön. Mint mikor a függöny

rajzát a fény a padlóra vetíti.

Figyeled lassan az erek vonulását,

hogy bontakozik ki testedből egy másik,

leendő felszín. Fekszel nyitott szemekkel,

és eszedbe jut egy semmiség. Hogy álltál

a gyerekkel egy múzeumi tárló

előtt, és néztétek, az ellapított homokra

hogyan csöpög a lassú víz egy csőből.

Látod­ mondtad–szétbomlik sok kis ágra.

És azt kérdezte: jó, de hol a tenger?

 


 

Fleuve de voix

 

I.

Un cœur bat sous le cœur, la voix sous le mot jase,

le typhon sous les ponts, la phrase sous la phrase :

qu’emporte le fleuve profond aux eaux enflées,

son lit plissé, errant, que peut-il bien rouler ?

Il répète sans fin corps flottants dans sa crue,

villes où, la nuit, des court-circuit s’imprimèrent ;

fronts algueux des maisons, morse des réverbères,

montent dans sa mémoire obscure et biscornue.

il murmure des noms, ses routes éloignées

vers des jardins pentus, des palais d’eau baignés,

liste les bourgs noyés partout sur son chemin,

bâches moites, moisies : ses rêves en sont pleins,

cite peaux de melon, silence aux murs que poissent

les eaux, pièce où le temps dessine ses atlas,

il se répète, il roule de houleuses phrases,

vaste baie où les remorqueurs même se croisent,

roule ses tableaux, mire des lunes qui tremblent,

transcrit sans fin le temps en ses métamorphoses,

– voie des signes, le ciel –, vrille les morts ensemble,

tout est citation et lit de quelque chose,

dans le courant des mots, il est, il faut qu’il soit

un espace où chacun rejoint la grande phrase,

Un cœur bat sous le cœur, la prescience jase,

typhon tonnant, débâcle du fleuve des voix.

 

II.

Qui parle sans cesse et ressasse, tel la vague,

cette débâcle de somnambules qui vaguent,

Ses yeux, ses yeux, si je pouvais les évoquer,

mais il dormait, de dos, aussi blanc qu’un glacier,

qu’y avait-il, maman, quand tu ne m’aimais pas,

qu’emporte le fleuve profond, mère avec M,

qu’advint-t-il la nuit où sur l’eau tu me posas,

l’histoire pleure et ainsi s’érode elle-même,

soudain j’étais perdue dans des rues identiques,

nulle part la maison jaune ni la boutique,

ni mon vélo, oh que cela échappe à père,

d’un coup ce fut la nuit, et puis ce fut la guerre,

mains d’enfants potelées, ongles d’hommes taillés,

plats de plastique, mains de femmes qui les nettoient,

clôture infinie, fruits qui sur le béton choient,

l’orage arrive, viens, toi que j’ai tant cherché,

près du box à bateaux un vélo bleu qui gît,

qu’as-tu vu là ? Tas d’argent, couvercle rouillé,

voie des signes, la terre aux traits défaits, vieillit,

par siècles abolit ses routes asséchées,

dans le courant des mots, il est, il faut qu’il soit

un lieu secret, où, sur la rive rejeté,

il attend, il se tient, en tertres amassé,

un lieu qui porte un nom qui ne s’exprime pas –.

 

III.

Jasent les mots humains, au soleil l’enfant pleure,

trembles sur la digue, aube où les parents susurrent,

pierres qui bégaient, sous-bois trempé de couleur,

souvenirs tels des ventres de poissons fulgurent,

chats aux dos mutants qui brisent sur le rivage,

habits sans forme, paniers de paille cassés,

sac plastique battant au bout d’un vert branchage,

fil fané de varech sur un meuble laqué,

troncs vérolés que l’eau accélérant engage

pour des sorts hasardeux dans la boue grenelée,

n’en reste, tel après les pleurs ce goût salé,

que débris disloqués, traits de quelque visage,

derrière les yeux clos les nuées se bousculent,

bancs transparents filent vers le cœur embouchure,

tous, tels ces migrateurs élancés dans l’azur,

les mouettes qui dans le vent tournent et hurlent,

loques d’oreillers, tas de plumes déchirées,

cadavres de souris près des pages trempées,

l’Inexprimable ondule et roule avec fracas,

les yeux ouverts, les jours sous la langue s’écrasent,

la voix sous la voix bat, le mot sous le mot jase,

chute d’eau sans nom, avec arbres dans sa voix,

au fond, rue inondable et aveugle couloir,

sur la cascade des silences chambres noires.

 

Hangok folyója

I.

Dobog a szív alatti szív, zubog a hang alatti szó,

hidak alatti örvény, mondat alatti mondat:

mit visz a felduzzadt vizű, mély folyó,

redőzött, bolyongó ágya mit sodorhat?

Ismétli folyton lebegő testeit, áradását,

zárlatos városok nyomtatott áramkörét az éjben,

algás homlokú házak és morzézó utcalámpák

merülnek fel sötét, kanyargó emlékezetében,

neveket mormol és legmesszibb útjait

lejtős kertekbe és part menti palotákba,

elöntött falvakat sorol, amerre útja vitt,

ázott, penészes vásznakkal bélelt minden álma,

emleget dinnyehéjat, vízfoltos falon a csöndet,
egy termet, ahol az idő térképei rajzolódnak,
ismétli önmagát, hullámzó mondatokat görget,
tág öblöt, ahol hajóvonták találkoznak,
görgeti képeit, tükrén a billegő holdakat,
az alakváltó idő formáit írja egyre,
jelek átjárója az ég, sodorja mind a holtakat,
minden idézet és minden valaminek a medre,
van a szavak folyása mentén, kell legyen
egy hely, ahol minden fel van sorolva,
dobog a szív alatti szív, zubog a sejtelem,
örvény tölcsére szól, hangok zajló folyója –

 

II.

Ki beszél folyton itt és ismétli mint a hullám
holdkóros vonulók zajló tekintetét?
A szeme, a szeme, ha felidézni tudnám,
de aludt, háttal állt, fehér volt, mint a jég,
mi volt anyám, mi volt, amikor nem szerettél,
mit visz a mély folyó, A betűvel anyát,
mi történt éjszaka, mikor vízre tettél,
sír a történet és elmossa önmagát,
egyszercsak eltévedtem, egyforma minden utca,
nem volt sehol a sárga ház, a húsbolt,
és a biciklim is, csak apám meg ne tudja,
egyszercsak este volt, utána háború volt,
kövér gyerekkezek, rovátkolt férfikörmök,
műanyag tálakat mosó asszonykezek,
végtelen kerítés, betonra hullt gyümölcsök,
vihar készül, gyere, mennyit kerestelek,
a csónakház előtt egy kék bicikli fekszik,
mit láttál odalent, rozsdás fedőt, halom pénzt,
jelek átjárója a föld, ábrákat bont, öregszik,
kiszikkadt útjait eltörli századonként,
van a szavak folyása mentén, kell legyen
egy titkos hely, hol ott vár partra dobva
ott áll dombokba gyűrve egy helyen
aminek neve van, de nincs kimondva –

 

III.

Zubog az emberi beszéd, gyereksírás a napban,

töltésen nyárfalomb, szülők hajnali suttogása,

kövek között hadar, színén ázott avar van,

mint a halak hasa, villan az emlékek visszája,

macskák ütődnek vedlő háttal a parthoz,

alaktalan ruhák, törött vesszőkosár,

zöld lombos ág, hegyén egy zacskó csapkod,

fényes bútorlapon fonnyadt hínárfonál,

üreges botokat pörget a gyorsuló víz,

véletlen sorsokat húz a szemcsés iszapba,

csak a helyük marad, mint könny után a sóíz,

szétrajzó törmelék, minden valakinek az arca,

lehunyt szemek mögött tolják egymást a felhők,

áttetsző halrajok, a szív torkolatához

tartanak mind, akár a vándor kékbe fellőtt

szélben rikoltozó, körben forgó sirályok,

megbomlott paplanok, az oszló tollkupacban

egérhullák között elázott könyvlapok,

hullámzik, elmerül, zúg a kimondhatatlan,

nyitott szemmel a nyelv alá bukó napok,

dobog hang mögötti hang, zuhog a szó alatti szó,

névtelen vízesés, hangjában parti fákkal,

ártéri utca jár a mélyben, vak folyosó,

csöndek vízfüggönyén nyíló árnyékszobákkal.

 

Krisztina Tóth

Traduction de Guillaume Métayer

 

 

Krisztina Tóth, née à Budapest en 1967, est poète, romancière, novelliste et traductrice du français. On peut lire d’elle en français Le Rêve du Minotaure (trad. L. Ray, Caractères, 2001), des poèmes dans Trois poètes hongrois (trad. L. Noullez et G. Métayer, Le Murmure, 2010) et Code-Barres, roman (trad. G. Métayer, Gallimard, 2014).